Végtelen történet; második rész

Visszatérve a szobába az utolsó ágyat A férfi kapta meg. Véletlenek nincsenek? Nem tudom. De az esély arra, hogy ugyanabban a falucskában, ugyanazon a szálláshelyen találjuk magunkat, talán egy az ezerhez az esélye...  

Döbbenten konstatáltam, hogy Ő meg én ugyanott. Lányos zavaromban kimentem a levegőre Cho-t kutatva. Cho láttam rajtam, hogy valami nem oké, kérdezte mi bánt. Én magamnak se tudtam megmagyarázni, hogy mi bánt. Annyira zavarodottnak éreztem magamat, az érzéseim gyakorlatilag átvették az irányítást felettem. Tudtam, hogy látni akarom Őt, hogy beszélni akarok vele.

Két-három órával később a szállás előtt lévő hídon ücsörögtem és még mindig azon agyaltam, hogy nekünk beszélnünk kell.

Ekkor felbukkant a semmiből és bement a szállásra. Értetlenül álltam, nem értettem. Lehet nem vett észre? Cikáztak a fejemben a kérdések.

Erre a következő pillanatban már újra kint volt, ott állt velem szemben. Hello – mondtam neki. (Igen tudom, nem ez a legfrappánsabb indító, de abban a pillanatban semmi más nem jutott eszembe.) Kedvesen köszönt, majd megkérdezte van-e kedvem beszélgetni vele.

A következő öt órát a patak partján töltöttük és csak áradt belőlünk a szó. Életemben először beszélgettem valakivel angolul és fel se tűnt. Annyira természetes volt minden, annyira egyszerű és mégis csodálatos, hogy én a beszélgetés végére éreztem, szerelmes vagyok. Életemben először.

Csakhogy a másnap mégsem indult tündérmeseként…